Szabolcs székvárosa: Szabolcs

2014.03.31 15:00

A nyíregyházi múzeum alapítója, az orvosnak és régésznek egyaránt kiváló Jósa András már jó száz esztendeje joggal állapította meg, hogy a történeti Szabolcs és Zemplén vármegye területén jóval több gazdag melléklettel ellátott X. századi sír kerül elő, mint az ország bármely más tájegységén. Az eltelt évszázad régészeti kutatásai teljes mértékben megerősítették vélekedését: honszerző őseink előkelőinek temetkezései itt a leggyakoribbak az országban, ami egyértelműen arra utal, hogy módos közösségeik tanyáztak errefelé a 895-ös honfoglalást követő mintegy száz esztendőben.

 

Olyan temetkezések is napvilágra kerültek ezen a tájon, mint a geszterédi és zempléni aranyszablyás vitéz nyughelye, amelyekről azt feltételezték a régészek, hogy egykor talán fejedelmekéi lehettek, a szintén pompás leleteket szolgáltató karosi, tarcali, rakamazi temetőben pedig a fejedelem előkelő katonai kíséretének tagjai és azok családjai pihentek. Révész László, az egymás közelében elhelyezkedő gazdag karosi temetők feltárója ennek nyomán jutott arra a feltevésre, hogy a honfoglalást követő évtizedekben, a X. század első felében a szabolcsi és zempléni tájakon lehetett a nagyfejedelmi szállás, azaz: itt volt akkor az ország fővárosa. (A hipotézist Révész részletesen is kifejti a Száz falu sorozatban megjelent Karos-kismonográfia lapjain.) Ám Szabolcsban és szomszédságában, Timáron eddig csak közvitézek, szolgák sírjait tárták fel.

 

A szabolcsi nemzetségi és ispáni központ kutatási programja keretében 1969 és 1975 között a régészek megvallatták a földvár környékén észlelt lelőhelyeket. Kovács László Timár község déli részén, az egykori Béke Tsz központja mellett két, szegényes mellékletekkel ellátott temető 41, illetve hat sírját mentette meg. Igen szerény mellékletek kerültek elő: bronz hajkarikákat, kar- és nyakpereceket, vaskéseket, agyagedényeket találtak bennük. Alig akadt díszesebb ruhában eltemetett nő, akinek ingét veretekkel ékesítették vagy férfi, aki mellé tegezt s egy-két nyílcsúcsot vagy lószerszámot temettek. A timári közösség (vagy közösségek) tagjai között legfeljebb egy-két módosabb és rangosabb család lehetett, ahol a családfő fegyverforgató, a többiek a vidék urának szolgálatában álltak. A feltárt sírokat ásatójuk a X. század második felére keltezte, s mivel ezek a temetkezések az egykori nyugvóhely szélén helyezkedtek el, tehát bizonyára a legkésőbbiek voltak, joggal föltehetjük, hogy a közösség már a század első felében is szolgálta urát.

 

A Szent István által alapított Szabolcs vármegye egykori székhelye, a mai Szabolcs falu keleti végén, a Balsára vezető országút déli oldalánál emelkedik a Vontató-part nevű domb. A múlt század kilencvenes éveitől kerültek elő sírok különböző földmunkák alkalmával itt. 1923 május elején a mai műút építésekor a dombot megbontották, s ekkor nagyobb számú sírt semmisíthettek meg. A munkások elmondása szerint hét sírt találtak, de a helyszínre érkező Kiss Lajos, a nyíregyházi múzeum akkori igazgatója már csak a megmaradt leleteket gyűjthette össze: kengyeleket, csikózablákat, vasfokost, egyszerű bronzhuzalból készült hajkarikákat, karpereceket, két szálból fonott bronz nyakperecet, madáralakkal díszített, félhod alakú csüngőt. 1961-ben, a műút átépítésekor újabb sírok kerültek elő. Ekkor Kovács Tibor újabb öt sírt figyelt meg, illetve tárt fel. A munkálatok alkalmával már feldúlt sírok környékén bronz hajkarikákat, karpereceket, gyűrűket talált. A szabolcsi nemzetségi és ispánsági központ tervszerű régészeti kutatási programja keretében Fodor István 1970 nyarán az ekkorra már jórészt elhordott domboldal még megmaradt felületét tárta fel. Az erdővel benőtt területen négy kelta és 17 honfoglalás kori sír került elő.

 

A 17 sír egy nagyobb X. századi temetőnek csupán kis töredéke, s ugyanez mondható el az összesen regisztrált 29 temetkezésről is, hiszen a temető nyolcvan éven át állandóan pusztult a különböző földmunkák alkalmával, s a leszakadozó partoldal is újabbakat és újabbakat semmisített meg.

 

A sírok nagyjából három, észak–déli irányú sorba rendeződnek, az elhunytakat fejjel nyugatnak tájolták. Az általánostól eltérő azonban a nyugvóhely elhelyezkedése, ugyanis nem a domb déli-délkeleti lejtőjén feküdt, mint a korszakban általában, hanem az északin. Ez bizonyára azzal magyarázható, hogy a Tisza a domb északi lábánál haladt, s a folyónak szerepe lehetett honfoglalóink túlvilági hiedelmeiben.

 

A hatvan-hetven centiméter mélyen lelt síroknak mintegy felét még a régiségben kirabolták, a nyomokból ítélve a leggazdagabb mellékletű temetkezéseket. Megfigyelhettük, hogy a sírrablók minden esetben pontosan a sírgödörre ástak rá, soha nem bolygatták meg azok oldalait. Ebből arra következtethetünk, hogy a rablás idején még jól látszottak a hantok, s talán valamiféle jelek is lehettek, amelyekből következtetni tudtak az elhunytak egykori társadalmi rangjára és gazdagságára.

 

A feltárt temetőrész két férfisírjában találtuk meg nyíltegez maradványait: a kirabolt 7., és a földmunkákkal megbolygatott 9. sírban. Az utóbbiban a tegezt az elhunyt jobb válla mellé helyezték, ebben két nyílvesszőt hagytak, a harmadikat pedig a tegezre fektették ellenkező irányban. A tegez felfüggesztésére két díszes bronz küllős osztókarika szolgált. Hasonló díszes küllős karikákat más honfoglalás kori sírokból is ismerünk, az egyik tuzséri sírlelet alapján feltehető, hogy a tegez felfüggesztésére három ilyen karikára volt szükség. Ebben a sírban azonban a harmadik példányt egy négyszögletes alakú csat helyettesítette.

 

Két másik sírban őseink halottas szokásainak egy-egy jellemző vonását figyelhettük meg. A 3. számú gyermeksírban a jobb combcsont mellett egy csontpecek feküdt, amelyhez hasonlóakat néhány más X. századi magyar sírból is ismerünk. E tárgyak rendeltetése nem okoz nagy fejtörést: a rajta lévő nyílásba szíjat fűztek, szerepük tehát olyasmi volt, mint a mai fából faragott vagy fémből készült daraboknak, amelyek különböző kötelek, láncok végén találhatók. A régi korokban jól ismertek az ilyen csontpeckek az eurázsiai pusztaságokon, Mongóliától az Al-Dunáig: a kengyelszíj rögzítéséhez használták. Dienes István arra is gondolt, hogy a ló kantározásánál is alkalmazhatták az ilyenfajta, csontból vagy gyakrabban fából faragott tárgyakat. Esetünkben azonban bizonyára más célt szolgált, hiszen a sírban sem kengyel, sem zabla nem volt, tehát nem gondolhatunk jelképes lovas temetkezésre. (Meg azért sem, mert a gyermekkel ezen kívül csupán két bronz huzalgyűrűt temettek el, tehát családja nem tartozhatott a közösség rangosabb tagjai közé.) Valószínűbb, hogy itt a visszajáró lélek elleni védekezés egy sajátos változatának vagyunk tanúi: a szíjjal – amelynek végéhez a csontpecket erősítették – a halottat a temetés előtt megkötözték, mert árnyéklelkét valami miatt ártó szándékúnak hitték, s ily módon vélték elérni, hogy az élőket ne nyugtalanítsa. Az egykori kötözést bizonyítja a két karcsont helyzete, amelyeket a testhez szorítottak. (Ez a szokás népünknél még az újkorban is megfigyelhető.)

 

A 6. számot kapott női sírban a fejnél egy szájával lefelé fordított agyagedényt leltünk, de nem a sírfenéken, hanem a betöltésben, a koponyától mintegy tizenöt-húsz centiméterrel feljebb. Nem kétséges, hogy halála után (a hetedik, kilencedik, negyvenedik napon vagy az évfordulón – ahogyan a néprajzi párhuzamok alapján feltételezhető) a sírnál megtartott emléktor maradványa ez, amit mélyen a sír földjébe ástak.

 

A leletekből ítélve a temetőt a X. század közepe körüli évtizedekre keltezhetjük, mivel abban sem Árpád-házi királyaink pénzérméit, sem pedig a X. század utolsó harmadában divatba jött úgynevezett S-végű hajkarikákat nem találtuk meg. E közösség tagjai is szolgálónépek lehettek, a fegyveres sírok azonban azt is világossá teszik számunkra, hogy a férfiak jelentős része bizonyára a nemzetségi központ katonai védelmét látta el egyszerű harcosként. Valamikor Géza nagyfejedelem uralkodásának kezdete körül (972) hagyhatta el ez a közösség itteni szállását, ezért fordulhatott elő, hogy sírjaikat az utánuk érkezettek kirabolták. Ha ugyanis a közelben maradtak volna, nyilvánvalóan megakadályozzák őseik sírjainak meggyalázását.

 

Nagyon valószínű, hogy az új jövevények nyomára is sikerült rábukkanni. Kovács László a mai község belterületén, a Petőfi utcában 1969 és 1975 között egy nagyobb temető 391 sírját hozta napvilágra. Az egyszerű ékszereken kívül szinte alig volt a sírokban melléklet, a kormeghatározás szempontjából azonban igen fontos, hogy a leletek közt előfordultak Árpád-házi királyaink pénzérméi. Közülük a legkorábbi Szent István (1000–1038), a legkésőbbi pedig II. Géza (1141–1162) verete. Az ásató szerint a nyugvóhely az úgynevezett köznépi temetők sorába tartozik, amelyeket még a X. században nyitottak meg, és Szent László koráig, vagy esetleg a XII. század közepéig használtak. Ez a Petőfi utcai temető, amelynek sírszáma alighanem az ezret is meghaladta, a mellett a Szent Mihály tiszteletére szentelt egyház mellett létesült, amelyet csak jóval később, 1357-ben említ egy oklevél. (Ugyanebben az oklevélben szerepel a Szűz Mária tiszteletére szentelt kis, háromhajós bazilika is – a mai református templom –, amely már bizonyosan állott az 1092-es szabolcsi zsinat idején.) Az ásatások során nem kerültek elő az egykori templom maradványai – de ne feledjük, hogy a temető sírjainak többsége sem a ma teljesen beépített területen, ahol házak és kertek vannak már több száz esztendeje.

 

A Szent Mihály-templom építésénél valószínűleg korábban nyithatták a temetőt, még bizonyára pogány rítusú sírokkal, majd – mint annyi más helyen – e temető mellé építették a templomot. (Mint például Tiszaörvényen, vagy Szentes-Ibolyás-halmon.) Az ilyen építkezéseknek Szent Gellért nagyobbik legendájában maradt emléke. Az Ajtony leverését követő időben, amikor a szent életű püspök elfoglalta csanádi székhelyét, a legenda többek között így beszéli el tetteit: „Történt pedig, hogy amikor a püspök elment a szerzeteseivel az egyházmegyéjét meglátogatni, és felszentelni azok temető helyeit, akik templomokat akartak építeni, ezek úgy fogadták mint a szent apostolokat, akik jeleket és csodákat tettek.” (Szabó Flóris fordítása.) Így történhetett ez Szabolcsban is: a megszentelés után a régi pogány sírok is az ősök szent helyének részévé váltak.

 

Az elmondottak alapján tehát aligha fér kétség ahhoz, hogy a X. században Szabolcs vagy közvetlen környéke igen előkelő, rangos nemzetségfőnek a központja, aki alighanem törzsfő volt, s innen felügyelte „uruszágát”. E központ a X. század második felében már bizonyára a mai földvár területén lehetett, még ha nem álltak is akkor a magas sáncok, hanem csupán gyengébb palánk vette körül a helyet.

 

Az államalapítás korában, Szent István uralkodása idején ez a nemzetségi központ lett a kialakult Szabolcs vármegye központja, a vármegyét a király megbízásából igazgató ispán székhelye. Sokatmondó, hogy az ekkor már biztosan felépült földvár körül a szolgáltató falvak egész sorát találjuk, erre e falvak neve utal (Halász, Szántó, Timár). Magának a nemzetségfőnek és az ispánnak az udvarát eddig nem találták meg a régészek s bizonyára ez a jövőben sem lesz könnyű feladat. (Az előkelők nyáron díszes sátrakban, télen fából ácsolt palotákban lakhattak, amelyek nyomát rendkívül nehéz a földben megtalálni.) A földvárban folytatott feltárások alapján Németh Péter minden bizonnyal joggal jutott arra a következtetésre, hogy a földvár ura az úgynevezett váralja településen, tehát nagyjából a mai falu területén lakhatott, maga az erősség elsősorban csak veszély esetén használatos mentsvárként szolgált, amikor a környező népesség itt talált menedéket az ellenség elől.

Szabolcs - Száz magyar falu könyvesháza